Az emlő anatómiája – újabb ismeretek a laktáló emlő ultrahangos vizsgálatai alapján

Dr. Kun Judit Gabriella

Az emlősök legtöbb szervétől eltérően az emlő fejlődésének legnagyobb része felnőttkorban történik, és teljes kifejlődését csak akkor éri el, ha a nő várandós lesz és gyermeket szül. Másik jellegzetessége, hogy az egyén élete során ez a szerv többször megy át növekedésen, differenciálódáson és visszafejlődésen.

Az emberi emlőmirigy egy megvastagodott ektodermális tarajból, a primitív tejlécből fejlődik, amely hosszanti irányban húzódik végig az elülső testfalon a hónaljároktól az ágyékig körülbelül a 6. terhességi héten. Ezután a taraj a mellkasi rész (2-6. borda közti terület) kivételével visszafejlődik. A primitív tejléc mentén a későbbiekben számfeletti emlők fejlődhetnek ki a nők 2‑6%-ánál, amelyek tejmirigyeket vagy csak járulékos emlőbimbókat tartalmazhatnak (Geddes, 2007).

A mellkasi területen található tömör epiteliális massza neve: emlőrügy. A megvastagodott ektoderma lesüllyed az alatta lévő mezodermába, a körülötte lévő bőr szintje alá. A befelé növő ektodermával kapcsolatban lévő mezoderma összenyomódik, majd elemei hamarosan koncentrikus rétegekbe rendeződnek, és egy későbbi stádiumban a mirigy stromáját alkotják.

A 10-12. héten az ektodermális sejtek befelé növekvő tömege tasak vagy körte alakot vesz fel, és másodlagos rügyek ágaznak le a fő emlőrügyről, létrehozva a későbbi lebenyes szerkezet alapját. A növekedő másodlagos rügyek hamarosan számos, tömör nyúlványt alkotnak, amelyek a későbbi tejcsatornákat képviselik. A nyúlványok belenőnek a környező mezodermába, és a 13-20. hét között kisebb ágakat hoznak létre. A 16. hétre 15-25 epiteliális ág jön létre, amelyek a későbbi alveolusokat képviselik.

A 12-16. hét között a mezenhimális sejtekből differenciálódik a bimbó és a bimbóudvar simaizomzata. Ebben az időszakban alakulnak ki a másodlagos emlőstruktúrák telepei is. Szőrtüszők, faggyúmirigyek, izzadtságmirigyek és Montgomery mirigyek fejlődnek az alveolusok körül. A fejlődésnek ezek a lépései mind függetlenek a hormonális hatásoktól.

A 28. hétre azonban a placenta nemi hormonjai elérik a magzat keringését, és megindítják a tömör nyúlványokban a kanalizációt. A csatornácskákat bélelő sejtek két sejtréteget alkotnak, amelyek közül a belső hamarosan felveszi a szekretoros sejtek tulajdonságait, a külső pedig mioepiteliális sejtréteggé alakul.

Az újonnan kialakult tejcsatornák egy sekély epiteliális mélyedésben, az emlőárokban nyílnak. Ez a kis mélyedés a bimbót és bimbóudvart formáló mezenhimális sejtszaporodásnak köszönhetően később felemelkedik. A felemelkedés elmaradása befele forduló mellbimbó kialakulásához vezet. A 32. hétre az elágazó nyúlványok mindegyikében kialakul az üreg. A terminushoz közel 15-25 tejcsatorna alkotja a magzati emlőmirigyet. Az emlőmirigy zsírszövete kötőszövetből fejlődik, amely elveszítette azt a képességét, hogy rostokat formáljon. Jelenlétét elengedhetetlennek tartják a parenchyma további növekedéséhez.

A 32-40. héten az anyai hormonok hatására differenciálódás következik be a parenchymában, aminek következtében kis, bunkószerű végződések jönnek létre a tejcsatornákon, amik kolosztrumot tartalmaznak. Ezt végkamra stádiumnak hívják (Lawrence, 2011).

Közvetlenül a születés után az újszülött emlője duzzadt lehet, sőt kevés kolosztrumot is ki lehet préselni belőle (ez “boszorkánytejként” ismert). Ez a jelenség teljesen általános mind a fiú mind a leány újszülöttek körében, és azoknak a laktációt elősegítő hormonoknak köszönhető, amelyek az anya emlőjét is előkészítik a tejtermelésre. 4 hetes korra az emlőmirigy általában visszafejlődik, és a csecsemő prolaktin kiválasztása is csökken.

Az újszülöttkori szekretoros aktivitás megszűnése után az emlőmirigy inaktív egészen röviddel a pubertás fellépése előtti időkig, amikor a hormonok ismét megindítják a növekedést. Ezalatt az idő alatt az emlőmirigy növekedése csak a gyermek hossznövekedésével tart lépést (Lawrence, 2011).

Pubertáskorban az emlő méretének növekedése elsősorban a fokozott zsírlerakódásnak köszönhető. Ugyanakkor a csatornák folyamatos megnyúlása és elágazása egy, a korábbinál sokkal kiterjedtebb csatornahálózatot hoz létre. A növekedés elsődleges helyei a csatornák végén lévő bunkószerű képződmények, amelyek kialakítják a mirigyvégkamrákat. Bár a pubertás alatti emlőnövekedés hormonális szabályozása még kevéssé ismert, annyit tudunk, hogy ezek az érési folyamatok összefüggésben vannak az ösztrogén, prolaktin, luteinizáló hormon, follikulusz stimuláló hormon és növekedési hormon megemelkedett plazmaszintjével (Geddes, 2007).

A pubertás alatti fejlődést az új terminológia szerint duktális fejlődésnek nevezik. (Pang, 2007)

A hormonszintváltozásokra érzékeny szervek, mint amilyen az emlő is, jól körülírható, ciklikus változásokon mennek át a menstruációs ciklusok során. A follikuláris fázist az epiteliális és mioepiteliális sejtréteg minimális elkülönülése, és a stroma minimális változásai jellemzik, míg a luteális fázisban az epiteliális és a mioepiteliális sejtréteg feltűnően elkülönül, a stromában ödéma és limfocita infiltráció látható, valamint fokozott a mitotikus aktivitás (sejtosztódások) és az apoptosis is (Ramakrishnan, 2002; Navarrete, 2005).

A ciklus végén a luteális fázisban látható változások visszafejlődnek. Egyes kutatók szerint a visszafejlődés nem teljes, így az emlőmirigy növekedése folyamatos. Az életkor előrehaladtával a mitotikus aktivitás csökken, és 35 éves kor körül az emlőmirigy növekedése megáll (Potten, 1988).

Az emlő teljes funkcionális kifejlődését csak a várandósság alatt éri el.

Az emlő makroszkópos anatómiájáról alkotott képünk nem sokat változott az utóbbi 160 évben, amióta Sir Ashley Cooper közzétette kutatási eredményeit „Az emlő anatómiájáról” című művében (Cooper, 1840). Cooper olyan nők holttestét használta tanulmányához, akik halálukkor szoptattak. A tejjáratokat különböző színű, forró viasszal töltötte fel a bimbó kivezetőnyílásain keresztül, majd a viasz megszilárdulása után az emlő lágy részeit eltávolította, így kapta meg a tejcsatornák elágazó rendszerének háromdimenziós modelljét.

Bár az anatómia tankönyvek és az azóta született tanulmányok ábrázolásai tartalmaznak kisebb eltéréseket Cooper eredeti leírásától, alapvetően megegyeznek Cooper megállapításaival (Szentágothai, 1977; Krontiras, 2005). Eszerint a laktáló emlő mirigyszövetből és zsírszövetből áll, amelyet Cooper-kötegeknek nevezett kötőszöveti rostok laza hálózata tart össze. A mirigyállományt lebenyek alkotják, amelyek lebenykékből állnak, a lebenykék viszont alveolusokból épülnek fel, amelyek a tejtermelő sejteket tartalmazzák.

Az alveolusok egészen kicsi csatornácskákba nyílnak, amelyek nagyobb csatornákká egyesülnek, és így vezetik ki a lebenykékben termelt tejet. Ezek a nagyobb csatornák azután minden lebenyben egy még nagyobb csatornává egyesülnek, így minden lebenyhez tartozik egy olyan fő csatorna, ami a bimbón lévő nyíláshoz vezet.

Cooper úgy találta, hogy ezek a fő csatornák a bimbó közelében nagy tejöblökké szélesednek, majd a bimbó alapjánál ismét összeszűkülnek, és 15 – 20 kivezető nyílással nyílnak a mellbimbó hegyén. A képek és leírások a zsírszövetet leginkább a lebenyek között (és nem a lebenykéken belül) ábrázolják.

A mirigyszövet és a zsírszövet heterogén eloszlása nehézzé teszi mennyiségük mérését, de mammográfiás vizsgálatok alapján arányukat átlagosan 1:1-nek becsülik. A mirigyszövet aránya az életkor előrehaladtával, valamint az emlő méretének növekedésével csökken (Jamal, 2004).

Az emlő vérellátását elsősorban (60%) az arteria thoracica interna (arteria mammaria interna) átfúródó ágai (rr. perforantes) biztosítják. A vérellátás nagyjából 30%-áért az arteria thoracica lateralis felelős, amely elsősorban a mell lateralis részeit látja el, és ágai anasztomózisokat alkotnak az a. mammaria int. ágaival. A többi terület ellátásában az intercostalis artériák (aa. intercostales), valamint az a. subclavia és az a. axillaris ágai vesznek részt. (Lawrence, 2011) A nők között nagy az eltérés abban a tekintetben, hogy az egyes artériák a vérellátás mekkora részét szolgáltatják, és nem sok jele van a két mell közötti szimmetriának. Az artériák lefutása nem mutat közvetlen kapcsolatot a tejcsatorna rendszerrel (Geddes, 2007).

Az emlő vénás elvezetése egy felszínes és egy mély vénás rendszerre oszlik, amelyeket rövid vénák kötik össze. Mind a felszíni, mind a mély vénás rendszer a v. thoracica interna, a v. axillaris és a v. cephalica felé vezeti a vért. A mély vénák a megfelelő artériák lefutását követik, míg a felszíni vénák kiterjedt anasztomózisokat alkotnak. A bimbó körül a felszíni vénák egy anasztomotikus gyűrűt, a circulus venosust hozzák létre (Krontiras, 2005).

Az emlő laterális részéből a nodi lymphatici pectorales és a nodi lymphatici intercostales – mint elsődleges nyirokcsomók – útján a hónalji nyirokcsomók centrális és apikális részébe (nn. lymphatici axillares centrales et apicales) történik a nyirokelvezetés.

Az emlő mediális felső részéből szintén a nn. lymphatici intercostales útján a hónalji nyirokcsomókba (nn. lymphatici axillares apicales), mediális alsó részéből pedig a parasternális nyirokcsomókba (nodi lymphatici parasternales) történik a nyirokelvezetés (Szentágothai, 1977).

Az emlő érző beidegzését elsősorban a negyedik, ötödik és hatodik bordaközti ideg (nervus intercostalis) ágai látják el. A negyedik bordaközti ideg különösen jelentős, mert legnagyobbrészt ennek oldalsó bőrága (ramus cutaneus lateralis) látja el a bimbó-bimbóudvar komplexet. Ez az ideg a bal mell hátsó részét “négyóránál”, a jobb mellet pedig “nyolcóránál” éri el. A negyedik bordaközti ideg felszínesebbé válik, amint eléri a bimbóudvart, és öt ágra válik szét: egy középső, két felső és két alsó ágra. A legalsó ág a bal mellen “ötóránál”, a jobb mellen “hétóránál” hatol át az areolán. Ha ez a legalsó idegág megsérül, a bimbó és a bimbóudvar érzékelése elvész. Sérülés pl. akkor fordulhat elő, ha mellnagyobbító vagy mellkisebbítő műtét kapcsán az ideget átvágják (Riordan, 2005).

A mell bőrének felső részét a nervi supraclaviculares látják el. A bimbó és a bimbóudvar területében rengeteg szabad érzőideg-végződés és Meissner-féle tapintótest (corpuscula tactus) található.

Az emlő a laktáció alatt éri el teljes funkcionális kapacitását, ezért ebben az időszakban számos külső és belső változás történik a szerkezetében. A várandósság alatt a bimbóudvar sötétebbé válik, és a Montgomery mirigyek – amelyek tulajdonképpen izzadságmirigyek és tejmirigyek kombinációi – megnőnek. Ezeknek a mirigyeknek a váladéka védi a mellbimbót a szopás okozta mechanikai károsodástól, és a patogén mikroorganizmusok megtelepedésétől. Ezen felül feltételezik, hogy a váladék illata kommunikációs eszköz is az anya és a csecsemő között (a Montgomery mirigyek váladéka egy olyan zsírsavat tartalmaz, ami a magzatvízben is megtalálható, így az emlő illata ismerős az újszülött számára a születéstől kezdve) (Porter, 1999). Ebben az összefüggésben egy friss tanulmányban kimutatták, hogy ha a Montgomery mirigyek száma nagyobb, akkor a csecsemő jobban gyarapodik az első 3 napban, gyorsabban tapad mellre és jobban szopik, valamint hamarabb lövell be az anya teje (Dourcet, 2011). Mindez azt jelzi, hogy a Montgomery mirigyeknek valóban van funkcionális szerepe a laktáció során. Cooper 1840-ben végzett boncolásai óta nem sok vizsgálat történt laktáló emlőkön, tekintve, hogy a legtöbb vizsgálat – mint például a mammográfia, a galaktográfia (a tejcsatorna kontrasztanyagos feltöltése után végzett mammográfia) vagy a duktoszkópia (tejcsatorna tükrözés: a tejcsatornában végzett endoszkópia) – ellenjavallt egészséges szoptató nőknél.

Az ultrahangot régóta kiterjedten alkalmazzák a nem laktáló emlő vizsgálatára a normális és patológiás struktúrák elkülönítésére. A technika fejlődésével az ultrahangos készülékek felbontása jelentősen megnőtt, így alkalmassá váltak a finom részletek, akár a 0,5 mm átmérőjű kis csatornák vizsgálatára is. A Nyugat-Ausztráliai Egyetem kutatói, Dr. Ramsay és munkatársai 2005-ben publikálták azokat az eredményeiket, amelyeket szoptató anyák emlőjének ultrahangos vizsgálatai alapján nyertek. Az alábbi megállapítások nagyrészt ennek a kutatásnak a következtetésein alapulnak (Ramsay, 2005).

Szemben a korábbi anatómiai leírásokkal, amelyek 15-20 lebenyről és kivezető nyílásról tesznek említést, az ultrahangos képalkotó módszerrel úgy találták, hogy átlagosan 9 (4-18) főcsatorna nyílik a bimbó hegyén (a két mell között nincs lényeges eltérés). Ez a szám összhangban van néhány nemrégiben készült tanulmány eredményével, ahol a felszínre nyíló csatornák számát átlagosan 5 és 9 közöttinek találták (Love, 2004; Going, 2004).

A tejcsatornák átmérője átlagosan 2 mm, ugyanannyi, mint nem laktáló emlőkben. Ugyanakkor egy korábbi ultrahangos vizsgálat kimutatta, hogy a tejcsatornák képesek átmenetileg kitágulni, hogy átengedjék a tejleadó reflexszel érkező hirtelen nagyobb tejmennyiséget (Ramsay, 2004). A mellbimbó közelében a tejcsatornák felszínesen futnak, vékonyak és könnyen összenyomhatók. Ezek a tulajdonságaik érthetővé teszik azt a régi megfigyelést, miszerint egy egészen kicsi, de tartós nyomás képes elzáródást létrehozni a tejcsatornában (pl. ha az anya az ujjával eltartja az emlőt a csecsemő orrától). Vannak olyan anyák, akiknél a tejcsatornák közvetlenül az areola alatt futnak, és a tejleadó reflex idején, kitágult állapotukban 2-3 percre láthatókká válnak (azon a mellen, amelyik nincs a csecsemő szájában) mindaddig, amíg a tejfolyás le nem lassul, és a tejcsatornák vissza nem térnek eredeti állapotukba.

A tejcsatornák már a bimbóudvar alatt, a bimbóhoz nagyon közel elágaznak, és nem mutatják azokat a zsákszerű kiöblösödéseket, amiket minden anatómiai leírás „tejöblöknek” nevez. Az ágak a közvetlenül a bimbó alatt elhelyezkedő mirigyből erednek. Azokon a helyeken, ahol több ág egyesül, a csatorna vastagabb, és még a szélső részeken is elérheti azt a vastagságot, mint ami a bimbó közelében mérhető.

Korábban úgy gondolták, hogy a „tejöblök” a bimbóudvar alatt egyfajta tározóként szolgálnak, ahonnan a csecsemő könnyen ki tudja szopni a tejet. Ezért is tartották rendkívül fontosnak, hogy a csecsemő mellre tételekor a „tejöblök” is a csecsemő szájába kerüljenek, mert feltételezték, hogy így képes onnan „kipréselni” a tejet. Újabb kutatások azonban kimutatták, hogy a tejleadó reflex kiváltódása előtt a csecsemő csak minimális tejhez jut. Miután a tej kilövell az alveolusokból, a tejcsatornák átmenetileg kitágulnak. De ha a tejet nem ürítik ki a mellből, a tejcsatornák átmérője 2 percen belül visszatér a nyugalmi állapotba, miközben a tej visszafelé áramlik a mellben. (Ramsay, 2004) A tejcsatornák kis száma és átmérője, valamint alakja arra enged következtetni, hogy a funkciójuk elsősorban a tej szállítása, és nem a tárolása.

A tejcsatornák lefutása változatos és bonyolult. A tejcsatornák nem mindig sugárirányban rendeződnek, és a főcsatornák gyakran egymás alatt fekszenek. Már Cooper is leírta a tejcsatornák szabálytalan elrendeződését, és egy fa egymásba gabalyodó gyökérzetéhez hasonlította azokat. Ahhoz azonban, hogy az illusztrációkon megfelelően tudja ábrázolni, szétválasztotta, és sugárirányban elrendezte a csatornákat, és ez a kép mind a mai napig fennmaradt a leírásokban és ábrázolásokon.

Sem a csatornák számában, sem átmérőjében nincsen lényeges különbség egy nő két melle között – ami a két mell viszonylagos szimmetriájára utal – viszont a csatornák átlagos vastagsága nagy változatosságot mutat (1,0-4,4 mm) a különböző anyák között. A tejcsatornák átmérője semmilyen összefüggésben nincs a mellbimbó nagyságával vagy a bimbóudvar méretével, így az emlő külső megjelenéséből nem lehet következtetni a belső szerkezetére.

Az ultrahangos vizsgálatok során úgy találták, hogy a laktáló emlőben a mirigyszövet mennyisége átlagosan kétszerese a zsírszövetének. Százalékban kifejezve, a mirigyszövet az összes szövet átlagosan 63%-át, a zsírszövet pedig 37%-át adja. A nem laktáló emlőben mért 1:1 arányhoz képest ez a mirigyszövet kétszeres növekedését jelenti a laktáció időszakában. Ugyanakkor olyan anyáknál, ahol bőséges a zsírszövet mennyisége az emlőben, a laktáció idején is előfordul, hogy az összes szövet felét is kiteszi a zsírszövet.

A zsírszöveten belül a legnagyobb részt a bőralatti zsírszövet teszi ki, míg az intraglanduláris és a retromammális zsírszövet jóval kisebb részt képvisel. A bőralatti zsírszövet a bimbó tövénél minimális, majd fokozatosan vastagodik a bimbótól távolodva, legnagyobb vastagságát nagyjából a bimbó alapjától 30 mm távolságban érve el. Az egyes nők jobb és bal melle között nincs szignifikáns eltérés az egyes szövetek arányát illetően, de a nők között a mirigyszövet és zsírszövet eloszlása nagy változatosságot mutat.

Az ultrahangos vizsgálatok fényt derítettek arra is, hogy a mirigyszövet jóval közelebb van a mellbimbóhoz, mint ahogyan azt korábban gondolták, és legnagyobb része (átlagosan 70%) a bimbó alapjától 30 mm távolságon belül helyezkedik el. Ugyanakkor az intraglanduláris zsírszövetnek mintegy a fele a bimbótól 3 cm sugarú körben található, a mirigyszövetbe ágyazottan.

Nem találtak összefüggést a mirigyszövet mennyisége, a csatornák száma vagy átlagos vastagsága és a tejtermelés között, de a mirigyszövet mennyisége és az emlő tejtárolási kapacitása között sem, ami összhangban van azzal a korábbi megállapítással, hogy a tejtermelést elsősorban a csecsemő étvágya szabályozza (Dewey, 1986; Daly, 1993).

A laktáló emlő ultrahangos vizsgálatával nyert új ismeretek többféle klinikai jelentőséggel is bírnak (Ramsay, 2005; Geddes, 2007). Bár az ultrahangos képalkotás csak szemi-kvantitatív, és bizonyos mértékig szubjektív, mégis információt szolgáltathat a mirigyszövet mennyiségéről és arányáról olyan esetekben, amikor tejmirigy-elégtelenséget (hipoplázia) feltételezünk a nagyon alacsony tejtermelés hátterében. A normális tejcsatornarendszer ismerete segít abban, hogy felismerjük a rendellenességeket, mint amilyen a galaktokéle vagy egy elzáródott tejcsatorna. Egy kézzel tapintható, és az ultrahang vizsgálat során láthatóan összenyomhatatlan tejcsatorna elzáródást jelez, és nem tekinthető normálisnak a laktáló emlőben. Az ultrahangvizsgálat segíthet megtalálni az elzáródás szintjét is, ami a terápia szempontjából lehet fontos.

A mirigyszövet és zsírszövet egyenletes eloszlása az emlőn belül, sebészeti szempontból bír jelentőséggel, mivel azt jelzi, hogy mellkisebbítő műtét esetén lehetetlen kizárólag zsírszövetet eltávolítani, valamennyi mirigyszövet óhatatlanul áldozatul esik. Minden bizonnyal ennek a következménye az, hogy a mellkisebbítő műtéten átesett anyák csak ritkán tudják kizárólagosan szoptatni gyermeküket. A szoptatási nehézségekhez esetükben hozzájárulhat az is, hogy a tejcsatornák száma kisebb, mint azt korábban gondolták, illetve, hogy a bimbó-bimbóudvar komplex áthelyezésének következtében sérül a beidegzés, ami gátolja a tejleadó reflexet. Mivel most már tudjuk, hogy a tejmirigyek legnagyobb része a bimbó alapjától 3 cm távolságon belül helyezkedik el, ennek a területnek az érintetlenül hagyása a műtét során, megőrizheti az anya tejtermelő képességét.

A „tejöblök” hiánya arra utal, hogy újra kell gondolnunk a szopás mechanizmusáról alkotott eddigi elképzeléseinket. Általában úgy tartják, hogy a csecsemő a tejet nyelvének perisztaltikus mozgásával „kifeji” az emlőből. Ezzel szemben újabb kutatások úgy találták, hogy a tej akkor folyik a csecsemő szájába, amikor leengedi a nyelvét, és vákuum keletkezik a szájüregben (Geddes, 2008). Vagyis úgy tűnik, hogy a vákuum bír a legnagyobb jelentőséggel a szopás mechanizmusában. Természetesen továbbra is rendkívül fontos, hogy a csecsemő megfelelő pozícióban kerüljön mellre, de a szopás mechanizmusának pontos megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy diagnosztizáljuk és kezeljük a szopási rendellenességeket. Ezen felül a „tejöblök” hiánya még nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy a tejleadó reflex kritikus a sikeres szoptatás szempontjából, mert nélküle a csecsemő csak minimális tejhez jut.

Az új ismeretek az emlő anatómiájáról remélhetőleg hozzásegítenek ahhoz, hogy jobban megértsük azokat a nehézségeket, amikkel az anyák szembe találkoznak a szoptatás során, valamint hogy eredményesebben kezeljük ezeket.

1. Cooper AP. Anatomy of the breast. London: Longman, Orme, Green, Browne and Longmans, 1840.
2. Daly SE, Owens RA, Hartmann PE.: The short-term synthesis and infant-regulated removal of milk in lactating women. Exp Physiol. 1993 Mar;78(2):209-20. http://ep.physoc.org/content/78/2/209.long (2011.10.30.)
3. Dewey KG, Lönnerdal B.: Infant self-regulation of breast milk intake. Acta Paediatr Scand. 1986 Nov;75(6):893-8. http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/3564971 (2011.10.30.)
4. Doucet S, Soussignan R, Sagot P, Schaal B.: An overlooked aspect of the human breast: Areolar glands in relation with breastfeeding pattern, neonatal weight gain, and the dynamics of lactation. Early Hum Dev. doi:10.1016/j.earlhumdev.2011.07.020 http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S037837821100243X (2011.10.30.)
5. Geddes DT.: Inside the lactating breast: the latest anatomy research. J Midwifery Womens Health. 2007 Nov-Dec;52(6):556-63. http://www.breastbabyproducts.com/pdf/11_inside_lactating_breast.pdf (2011.10.30.)
6. Geddes DT, Kent JC, Mitoulas LR, Hartmann PE.: Tongue movement and intra-oral vacuum in breastfeeding infants. Early Hum Dev. 2008 Jul;84(7):471-7. http://www.earlyhumandevelopment.com/article/PIIS0378378207002538/abstract (2011.10.30.)
7. Going JJ, Moffat DF.: Escaping from Flatland: clinical and biological aspects of human mammary duct anatomy in three dimensions. J Pathol. 2004 May;203(1):538-44. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/path.1556/abstract (2011.10.30.)
8. Jamal N, Ng KH, McLean D, Looi LM, Moosa F.: Mammographic breast glandularity in Malaysian women: data derived from radiography. AJR Am J Roentgenol. 2004 Mar;182(3):713-7. http://www.ajronline.org/content/182/3/713.long (2011.10.30.)
9. Krontiras H, Bland KI: Anatomy of the Breast, Axilla, and Thoracic Wall. In: Winchester DJ-Winchester DP (Editors): Breast Cancer 2nd edition, PMPH-USA (2005) pp. 15-30.
10. Lawrence RA, Lawrence RM: Anatomy of the human breast. In: Breastfeeding – A Guide for the Medical Profession. 7th edition, Elsevier-Mosby (2011) pp 40-61.
11. Love SM, Barsky SH.: Anatomy of the nipple and breast ducts revisited. Cancer. 2004 Nov 1;101(9):1947-57. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/cncr.20559/full (2011.10.30.)
12. Navarrete MA, Maier CM, Falzoni R, Quadros LG, Lima GR, Baracat EC, Nazário AC.: Assessment of the proliferative, apoptotic and cellular renovation indices of the human mammary epithelium during the follicular and luteal phases of the menstrual cycle. Breast Cancer Res. 2005;7(3):R306-13. http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1143573/pdf/bcr994.pdf (2011.10.30.)
13. Pang WW, Hartmann PE.: Initiation of human lactation: secretory differentiation and secretory activation. J Mammary Gland Biol Neoplasia. 2007 Dec;12(4):211-21.
14. Porter RH, Winberg J.: Unique salience of maternal breast odors for newborn infants. Neurosci Biobehav Rev. 1999;23(3):439-49. http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S014976349800044X (2011.10.30.)
15. Potten CS, Watson RJ, Williams GT, Tickle S, Roberts SA, Harris M, Howell A.: The effect of age and menstrual cycle upon proliferative activity of the normal human breast. Br J Cancer. 1988 Aug;58(2):163-70. http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2246757/pdf/brjcancer00130-0050.pdf (2011.10.30.)
16. Ramakrishnan R, Khan SA, Badve S.: Morphological changes in breast tissue with menstrual cycle. Mod Pathol. 2002 Dec;15(12):1348-56. http://www.nature.com/modpathol/journal/v15/n12/full/3880699a.html (2011.10.30.)
17. Ramsay DT, Kent JC, Owens RA, Hartmann PE.: Ultrasound imaging of milk ejection in the breast of lactating women. Pediatrics. 2004 Feb;113(2):361-7. http://pediatrics.aappublications.org/content/113/2/361.long (2011.10.30.)
18. Ramsay DT, Kent JC, Hartmann RA, Hartmann PE.: Anatomy of the lactating human breast redefined with ultrasound imaging. J Anat. 2005 Jun;206(6):525-34. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/j.1469-7580.2005.00417.x/full (2011.10.30.)
19. Riordan J: Anatomy and Physiology of Lactation. In: Riordan J: Breastfeeding and Human Lactation. 3rd edition, Jones & Bartlett (2005) pp 67-95.
20. Szentágothai J: Emlő (mamma) In: Functionalis Anatomia 3. javított kiadás, Medicina (1977) pp 1677-1679.