2012-es beszámoló

Kaliforniából jöttem…

…mesterségem címere orvostanhallgató napszemüvegben, kevés akcentussal és sok tankönyvvel, könnyed vörösboros mártásban. A pálmafákat három hónap alatt sem lehet megszokni, a negyvennyolc műtőt és robotműtéteket talán, a légkondicionálást biztos - és összesen négyszer ettem hamburgert. Welcome to Davis Medical Center, Sacramento, California, USA.

Első hónap. Repülő, csomagok, együtt szállunk az éjszakával, tizennyolc órás út, közte pár nap New York, otthon ilyenkor már éjjel van, másfél nap kábulat, jetlag, szél, zaj, város, ingyen wifi, angolul, nem baj (a hajam még mindig tart) – megérkezünk. Szinte belezuhantunk február végébe, pedig nemrég volt október, amikor egy rendellenesen megnyúltnak tűnő asztal túlsó végéről a legváratlanabb angol kérdések röpködtek, majd passzírozódtak be a fejembe (“ön szerint miben különlegesebb a magyar orvosok gondolkodása más országok doktoraihoz képest?”). Az ősszel meghirdetett pályázat szóbeli elbeszélgetésére a program amerikai vezetője, dr. Milchael Wilkes is ellátogatott (megközelíthetetlenül, öltönyben, az izgalom hatására másfél fejjel magasabban) – most pedig könnyű kötött mellényben kocog elénk a reptéren (én rá sem ismernék, szerencsére két magyar hallgatónak jár ez a lehetőség minden évben, Dóri pedig egyből kiszúrja házigazdánkat), ellensúlyozandó orvoshoz méltó, elegáns mennyiségű késését. Hello, how are you, papírok, fáradtok?, telefon, kinti szám, szállásra mindjárt, mikor kezdünk, holnapután, kocsiba be, itt vannak a csekkek, indulunk, csomagok, mérföld per óra – közben a távolban lassú naplemente Kaliforniában (“arra fekszik Amerika leghíresebb borvidéke, a Napa-völgy, elviszünk majd benneteket!”). Még első este bemutatja feleségét, Maggie-t, és vacsorázni visznek bennünket köszöntésképpen, thai étterem, nevetés, alig látunk, de enni jó, megnyugvás: jó helyen vagyunk. San Francisco brutálisan nagy, Sacramento kicsi, Davis tűhegynyi – az első csak a viszonyításhoz, a középsőben zajlik majd életünk, a harmadik az egyetem központja. Gyakorlatunkat érkezésünk harmadnapján kezdjük meg a University of California, Davis School of Medicine orvoskarának oktatókórházában, Sacramentoban (Kalifornia állam fővárosában). Papírok, belépőkártya, épületek két kilométeres távolságokban, ha nincs autód, nem élsz meg, ez itt a főépület, három torony, tizennégy emelet (tizenharmadik nincs, az balszerencsét hoz), vadonatúj sürgősségi részleg, wifi mindenhol, külön oktatási épület, a büfét étteremnek álcázták, mindenki megy-fut-biceg, mi állunk, az amerikaiak meg kedvesek. Titkárnő után titkárnő, ügyintézés, széles mosoly, kórházi ruha, fehér cipő? – az itt nem szokás, de mindenki dicséri, holnap kezdtek. Délután bank, számlanyitás, szállás két percre a kórháztól, tessék, használd a biciklit is nyugodtan – panaszra nincs okunk, a helyiek dr. Wilkes koordinálásval mindent megszerveztek nekünk, a program pedig fedezi a költségeinket is (utazást, szállást, biztosítást, költőpénzt!), ez itt kérem Amerika.

Második hónap. A kórház hatalmas. A kezdeti pörgés nyugszik, a falak ismerősebbek, a büfében tudom, hogy hol van a saláta; jön a második turnus. Három hónap alatt három tárgy, amelyet még nekünk kellett ősszel kiválasztanunk – következik a szülészet, reggel héttől este hétig. A hallgatók elhivatottsága nem csak leírhatatlan, de eleinte érthetetlen is számomra – ők tanulnak, kérdeznek, rácsodálkoznak, mutatnak, ránevetnek, szívják magukba a tudást, elképesztő lelkesedéssel. Így hát nincs mit tenni, lelkesedem én is, a harmadik naptól már őszintén, könnyedén. Olyan szinten vonnak be az osztályos munkába, mint otthon soha: császármetszésnél szívás, olló, öltés-varrás, csomózás; szülésnél lepényszülesztés (ha több a szülés, újszülöttet is elkaphattam volna!), asszisztálás; egyébként ultrahangozás, ekg, betegvizsgálat, kikérdezés; reggelente referáló, előadást kell tartanom nekem is, az angolom egyre kevésbé kattog, megdicsérnek; húsvétkor cukorka, hetente általános szülészeti konferencia, narancslével és muffinnal, a rezidensek pedig rendszeresen meghívnak ebédelni, mert ez így szokás. Áll vissza, száj becsuk. Külföldi képzés nincs, amerikai hallgatókkal vagyunk, fiatalok is, meg nem is (ők itt még csak harmadévesek, viszont az orvosi előtt négy alapozó évet is végigtanultak, az utána következő orvosképzésük pedig csak négy éves), lelkesek, pezsegnek, élvezik a klinikumot (ez az első évük betegek mellett), tanórák hetente egyszer, wifi, laptop, közös jegyzetelés Google Docs-ba, közben kommentekben poénkodás, webkamerás kapcsolat a kihelyezett gyakorlaton levőkkel, interaktív oktatás, a tanár ül, a diákok beszélnek és vezetik az órát. Áll vissza, száj becsuk. Hetente egyszer Doctoring kurzus: hogyan viselkedj nehéz orvosi szituációkban? Valódi színészek színházakból, eutanázia, dühös szülők, értetlen beteg, apasági kérdések, gyógyíthatlan beteg, fagyott levegő és valódi-mű könnyek, csapatmegbeszélés szociális munkás bevonásával, közös értékelés, önértékelés, visszajelzés, miért nincs ilyen itthon is. Nappal kórház, éjjel alvás, hétvégén Kalifornia. Borvidék, limuzin szarvval, borkóstolás öt helyen, az tizenöt bor, nem baj, van sajt is, Santa Rosa, grillparti, valódi hamburger, medence és pálmafák, tehenek az óceánparton, piac, akkora terepjárók, mint három Opel Corsa egyben (miért és minek??), közben tanulok vásárolni, egyliteres energiaitalok, “fagyasztott joghurtos” cukrászda húszféle csokireszelékkel és meleg gyümölcsszószokkal, friss gyümölccsel, a nappalok melegednek, az óceán nem, magyar orvosok mindenhol, baráti vacsora ír kocsmában, meséljünk otthonról.

Harmadik hónap. Már a harmadik? Viszlát szülészet, üdv sebészet. Várnak a 36. műtőben, ne vicceljetek, biztos harmadik emelet, hatodik műtő, fenéket, negyvennyolc műtő a kórházban, műtők, műtők mindenhol, folyosók tele műtőkkel, tele orvosokkal. Trauma sebészet, gázolás, esés, lőtt sérülés, késelt beteg, nem is direkt vágta be csuklóig, teammunka és ahogy várunk a mentőkre: egymás mellett áll trauma, anesztézia, ortopédia, radiológia, respirátor szakember, no meg a hallgatók, mi vágjuk le a ruhát és adjuk az előmelegített takarót, szedegetjük a beteg arcából a lövedékdarabokat. Reggel hatkor vizit, mégis jókedvűen, vonul a fehér kígyó, utána fakultatívan vadásszatok műtétet, ismét magyar orvos, mi más, mint robotsebészet?! Betolják a DaVincit, nem is egyet, hanem kettőt, gyere, ülj te a másik géphez; három dimenziós látótér, négy kar, harminc perces epehólyagműtét, Magyarországon egy ilyen gép sincs, Csehországnak van talán kettő. Összesen. Az angollal nincs gond, a kórházat ismerjük, ez a gyakorlat lazább. Pont jó így: tanulni lehet rengeteget, de pihenni is jut; három hónap pont elég, sok is és kevés is, közben viszem haza a rengeteg újat, széles utak, nagy autók, mentalitás, mert lehet kedvesen is, San Francisco, egy utca sem vízszintes, járókelő, amint odaadja a még érvényes jegyét, mert már nincs rá szüksége; fodrászat és ingyen arcmasszázs, mert megkedvelt a mexikói fodrász (én jobban tudtam angolul), még mindig pálmafák és egyre melegebb. A szállás egyre otthonosabb, az otthon egyre jobban hiányzik, búcsúvacsora, néptánc és magyar ételek, elköszönés a hallgatóktól, kevesebb buli, több tanulás, de így is rengeteg ismeretség, jó közösség, egymást segítve, ez jó itthon is; ajánlások, papírmunka, csomagolás, húsz óra vissza, több, mint odafelé, Amerika nehezen enged. Ez volt minden, és ez csak a felszín, Kalifornia búcsúzik, jártunk sokfelé, és alig jártunk valamerre, vissza kell menni, San Franciscoban laknék is, de csak mert lehet rákot enni afölötti izgalom nélkül, hogy elfogy, és mert a fókáknak saját stégük van a szemtelen, egész napos henyélésre. Ajánlom mindenkinek, ajánlom Neked, részletek a SotePedián, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezz meg bátran, minden másra ott a Davis School of Medicine ösztöndíja.

Fügedi Gergely