Az Erasmus Training Program keretén belül hatodéves orvostanhallgatóként volt lehetőségem három hónapot eltölteni a heidelbergi egyetem sebészeti klinikáján, erről az időszakról szeretnék beszámolni. Az ösztöndíjprogram nagy segítséget jelentett számomra, mert így a kezdetben felmerülő saját ötletem és kezdeményezésem hivatalos és anyagilag is támogatott szakmai gyakorlattá vált. Az egyetem alatt most első alkalommal dolgozhattam és tanulhattam külföldi intézményben, így a diploma megszerzése előtt nagy hatással voltak rám az ott tapasztaltak. Heidelberg kiválasztása, bár a véletlennek köszönhető, szerencsésnek bizonyult, a klinika légköre az ott tartózkodó számos külföldi beteg és vendégorvos miatt toleráns és befogadó volt, de ezzel a mentalitással találkoztam a klinikán kívül is, akár csak az utcán sétálva is. A gyakorlat technikai hátteréhez tartozott a lakhatás megszervezése. Az internet segítségével fellelt szállásom több volt egy Einzelzimmer-nél. Az ottani kollégiumok többségébe való bekerülés nehéz, időszakhoz kötött, de egy kis szerencsével ráakadhat az ember rövidtávú hirdetésekre. Én is így jártam és beköltözhettem egy frissen végzett orvostanhallgató szobájába egy nagy múltú hagyományokkal teli kollégiumi közösségbe, a Neckar-folyó partjára.

A kollégium története 1863-ig nyúlik vissza, ekkor alapították a Wohnheim Wartburg-ot, mint tudományos teológiai közösséget. Ennek emlékét őrzi mai napig egy szövetség, melynek tagja lehet minden ott lakott/lakó férfi (mert természetesen kezdetben csak férfiak laktak ott) aki belép és teljesíti a szövetség követelményeit, például tagdíjat, tudományos előadások tartását. Sokszor találkoztam én is a szövetség régi tagjaival, akik a kollégiumi rendezvényeken rendszeresen feltűntek és támogatták is a kollégium törekvéseit, legyen szó akár házfelújításról akár a rendezvényekhez szükséges híres német sörről. Magyarként és orvostanhallgatóként is egyedül voltam ott, de nagyon érdekes volt részt venni ennek a harmincfős közösségnek az életében. A hagyományos nyárindító közös reggeli, csütörtökönként a pincebeli összejövetelek vagy a végzősök megünneplése mellett még a ház nagytakarítása is igazi közösségi esemény volt. A sebészeti klinika a város legnagyobb klinikai tömbjében a Neuenheimer Felden található, az odavezető kerékpárút a folyó mentén nap, mint nap új látvánnyal fogadott. A csillogó napfényben vagy épp gomolygó felhőkben úszó hegyek szegélyezte folyó látványa minden reggel új erőt adott az aznapi munkához. A klinikát és a klinikai tömböt jellemző látványbeli egyszerűség praktikussággal és átláthatósággal ötvöződött, minden elemében a betegek és ott dolgozók igényeit figyelembe véve. Már az első napon könnyen kiigazodtam az épületekben, még a kezdetben fennálló nyelvi nehézségek ellenére is.

A beosztásom két blokkból állt, az első két hónapot fekvőosztályon, a harmadik hónapot pedig sebészeti ambulancián tölthettem. Az osztály élete meglehetős rend szerint zajlott, mindenkinek világosan meghatározott feladat- és jogköre volt és ez alól az orvostanhallgatók sem voltak kivételek, az ellátás a szigorlói munkaerő teljes bevonásával valósul meg. Az osztályon belüli hierarchia élén álló osztályvezető főorvos a heti egyszeri főorvosi vizitek és szakmai szupervízió révén vesz részt a munkában, az idő nagy részét a műtőben tölti. A hierarchiában felette már csak a vezető főorvosok és az igazgató állnak, de ők „csak” a műtétekkel és a klinika egészére kiterjedő szakmai felügyelettel foglalkoznak. Az osztályra beosztott szakorvosok, szakorvosjelöltek és rezidensek közül az osztályos rutin munkát utóbbi kettő végzi, a szakorvossal naponta történő konzultáció mellett, de nagyrészt önállóan. Ebben a rendszerben nagy szerep jut tehát a szigorlókra, akik az osztályos orvos mellett kiveszik részüket a munkából. PJ-ként (Praktisches Jahr Student) tehát feladatunk volt az osztályra érkező betegek felvétele és referálása, vérvétel, vénás kanül szúrása és a műtéteken való asszisztálás. A munkát nagyon megkönnyítette az ott alkalmazott titkárnő is, aki a dokumentáció terhein könnyített az orvosok számára. Kezdetben négyen voltunk szigorlóként beosztva a körülbelül 40 ágyas osztályra, ahol a nagyrészt általános hasi műtétre váró betegek előkészítése és műtét utáni ápolása zajlott. Itt kellett rádöbbennem, hogy a megszerzett nyelvvizsga nem egyenlő a megszerzett tudással így az első hét életem legintenzívebb szövegértési gyakorlatához kezdett hasonlítani. A nehézségek leküzdésében sokat segített a többi hallgatótárs, akik sok türelemmel és barátsággal segítettek bekapcsolódni a munkába. Nem beszélve a betegekről, akik a szép hotelszerű környezetben hallatlan türelemmel fogadták kezdeti változó sikereimet a vérvétel terén. Legtöbbjükkel a nyelvi nehézségek ellenére sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítani. Az első hét tehát a tanulásról szólt. Megtanultam használni az ottani vérvételi eszközöket, branül szúrását, a betegfelvétel menetét és a műtői szakszavakat. Ezek után kezdtem fokozatosan részt venni az osztály életében. A műtétek közül a hallgatók körében nagy népszerűségre tartottak számot a különböző hasnyálmirigy műtétek, lévén a klinika kiemelkedő európai hasnyálmirigy központ. A világ minden tájáról érkeztek ide betegek hasnyálmirigy- vagy hasnyálmirigyet is érintő gyomor-bélrendszeri daganatokkal. A daganatos betegek ellátásában nagy szerepet játszik a team-munka, ezt hallgatóként is megfigyelhettük a rendszeres kedd reggeli tumor-board megbeszéléseken. A műtétek közül kiemelt számban voltak még jelen pajzsmirigy műtétek, transzplantációk és különféle laparoszkópos műtétek. Bevett gyakorlatnak számít például a szigma bél eltávolítása laparoszkópos úton. A műtétek hangulata természetesen itt is az operatőr felkészültségétől és a műtét összetettségétől vagy sikerétől függött, de a jól meghatározott sztenderdek, mind a műtéti technikát, mind a műtét menetét illetően, csökkentették a kiszámíthatatlanságból adódó feszültséget. Nagyon jól működőnek találtam a részben a kemény hierarchiából adódó kollegiális együttműködést. Ez azt jelentette, hogy kórházi személyi telefonon keresztül bárki bármikor elérhető, minden nagyobb döntést több szinten hoznak meg, senki nem marad egyedül problémás helyzetekben. A klinika minden kérdéséért végső soron az igazgató felel, aki ténylegesen is részt vesz a műtő életében és mindig a legváratlanabb helyzetekben tűnik fel, ha szükség van rá. A műtéti technikák a kisebb személyes különbségektől eltekintve teljesen egységesítettek a klinikán, például egy adott gyomor-bél rendszeri összeköttetést minden sebésznek ugyanúgy kell megvalósítani, ezzel is hozzájárulva a tanulhatóság növeléséhez illetve a minőségbiztosításhoz. Az osztályon eltöltött két hónap után következett az ambulancia. Ez igazi mélyvíznek számított a kiszámítható osztályos munka után. Az ambulancia itt összevont fogalom, egy helyen valósul meg az időponttal érkező kontrollálandó betegek és a sürgősséggel, időpont nélkül érkezők ellátása, így a várakozási idő elég kiszámíthatatlanul alakul a betegek számára. Az ápoló személyzet jól képzett és együttműködő, állandó segítséget jelentenek az orvosoknak, akik a főorvosokon kívül állandó rotációban vannak az ambulancián, így a személyzet összetétele gyakran változik. A betegek útja először a betegfelvételre vezet, ahonnan a betegmappák titkárnők segítségével jutnak el az épület másik végében található ambulanciára.

Itt egy központi térből nyílnak a betegellátás helyszínéül szolgáló kabinok, sokktalanító, röntgen és az ambuláns műtő. A felnőtt- és gyermekrendelés is egy helyen valósul meg. A betegek behívása, az első vizsgálatok végrehajtása és a beteg állapotának, kórtörténetének dokumentálása a szigorlók feladata. Kezdetben még csak a rutin munkát igénylő esetek ellátásában vettem részt, ilyenek voltak például a kontrollra érkező betegek. Náluk a már jól ismert anamnézis és a jó általános állapot megkönnyítette a dolgunkat. Az első két hét főleg a megfigyelésről és egyszerűbb munkákba való bekapcsolódásról szólt, ami önmagában is érdekes volt, mert hihetetlenül sokféle beteg fordult meg egy nap alatt az ambulancián. Megfigyelhettem különböző sérülések, sebesülések első ellátását, majd utógondozását. (Ez Heidelbergben a nagyszámú kerékpárutaknak köszönhetően nagyrészt biciklisbalesetek sérültjeit jelentette.) Műtét utáni szövődmények, komplikációk kezelését. (Például rossz sebgyógyulás, fertőzés, visszatérő sérv.) Külön csoportot képeztek a hasfájós betegek, akiket általában vakbélgyulladás kizárására küldtek, de az ő eseteiken keresztül sok szövevényes belgyógyászati kórtörténetet is megismertünk. Mivel a traumatológiai és egyéb sürgősségi esetek is ide kerültek, sokféle sérüléssel és kritikus állapotú beteggel is találkoztam. A tanulóidőszak után már én is részt vettem ezen betegek felvételében, és első ellátásában az orvosok segítségével. A hivatalos munkaidő nyolctól négyig tartott, de íratlan szabálynak számított és senki nem is szegte meg, hogy a munkaidő nem jelenti egyben a munka végét is, ha valamit ránk bíznak, vagy elvállaltunk. Sokat tanultam az orvosok mellett az ottani hatodévesektől is. Talpraesettségben, gyakorlati tudásban és fellépésben is volt mit ellesni a kortársaktól. Összességében az ambulanciai munka sokkal nagyobb kihívást, de sokkal nagyobb sikerélményt is jelentett a kommunikáció és a helyzetek sokrétűségén keresztül.

Az ottani szigorlói munkát összetettebbként és felelősségteljesebbként jellemezném az itthonihoz képest. A szigorlói jogkör és feladatkör világosan és egységesen meghatározott, több lehetőséget biztosít a felelősség és orvosi fellépés megtapasztalására. Az orvosokkal való kollegiális viszony - ami a szigorlók hasznos munkavégzéséből is ered- felkészít az orvosi társadalomba való beilleszkedésre, teljesebb képet szolgáltat az elkövetkezendő orvosi munka várható nehézségeiről. Sokat adott számomra, hogy megtapasztalhattam a kórházi munkát egy másik országban, úgy érzem szakmailag és személyes kompetenciákban is fejlődést jelentett. Remélem ezt a lehető legjobb módon tudom majd beépíteni és hasznosítani a jövőbeni munkám során.

Lendvai Zsófia ÁOK VI. Erasmus szakmai gyakorlat (2011.május-július)