Ezt a hangzatos mondatot ültette 2010-ben az SABC, a dél-afrikai állami tévétársaság, minden helyi lakos fülébe. Ugyanis ők rendezhették azon a nyáron (vagyis télen!) a világ egyik legnagyobb sporteseményét, a foci VB-t. Mégis aki pár napot (vagy netán több időt) ott töltött, biztosan érezte a varázst. Én a sebészet gyakorlat és persze a foci vb apropóján jutottam ki…

Sokan kérdeztétek, hogy kerültem olyan messzire, milyen szervezeten keresztül, melyik ösztöndíjjal. A válasz és a módszer részemről egyszerű volt: http://www.health.uct.ac.za/apply/undergrad/international/ Ezen a weboldalon minden információ megtalálható.

Tehát néhány böngészéssel eltöltött nap és némi emailezés után már Amsterdamban találtam magam, mégpedig a fokvárosi járaton. Itt ismerkedtem meg az első dél-afrikaival, aki mellettem ült a gépen. Ő mesélte, hogy kint az embereket három rasszba sorolják: fehérek, feketék és a színesek, akiket mi félvérnek mondanánk, de mégiscsak mások: rengetegen vannak, és tényleg egy másik színt képviselnek a szivárványban (Nelson Mandela nevezte az országát rainbow nationnek). Nemcsak bőrszínben, nyelvben és kultúrában is. A 11 hivatalos nyelv közül az Afrikaans a holland telepesek (=búrok) leszármazottainak a nyelve, a Zulu vagy a Xhoza az őslakosok nyelve, a mindenki által beszélt nyelv az angol nyelv pedig a hódítók hagyatéka. Kilépve a reptérről több meglepetés ért: a bőröndöm Amsterdamban maradt, elfelejtettek felvenni, és a nyári hőség után a télies 5 fok könnyen hatolt át dzsekimen. Persze végül épségben megérkeztem a szállásra, és harmadnapra a cuccaim is követtek. Az utcára lépve tiszta londoni érzésem volt: angol áruházak, fish and chips, jobbkormányos autók. A legtöbb sztereotípia a közbiztonsággal kapcsolatos. Azt hiszem ilyen szempontból Fokváros a legjobb választás volt, egy hónap alatt semmiféle atrocitás nem ért, még éjszaka sem. Pedig nem volt bérelt autóm, tömegközlekedés gyakorlatilag nincs (vannak buszok, de senki se tudja mikor jönnek és merre mennek). Így alakulhatott, hogy már az első napom igen kalandosra sikeredett. Regisztrálnom kellett az egyetemen. Az egyetemnek több campusa van itt is, nekem először az Observatory Campusra kellett mennem a Groote Schuur (ejtsd hrute szkír!) Hospital mellett, ahol az első szívátültetést csinálta Barnard prof. Minibus taxik járnak fix útvonalakon és ha beugrik az ember 5-6 idegen közé, akármennyit megy, 5 randot kell fizetni (kb 120ft). Az elsővel elmentem a main taxi stationig, ahol több száz ilyen minibus volt, ez a felhőkarcolók közt egy igazi afrikai hely. Aztán a sárga kabátomban virítva beszálltam az egyikbe a campus felé, legalább hét olyan emberrel, aki másoknak szerintem még a TV-ben is félelmetes lenne. Csak előre mertem nézni, nem bámészkodtam, nehogy azt higgyék, nem tudom merre megyünk. Aztán egyszer csak megálltak egy olyan környéken, ahol 5 perce nem láttam fehér embert, hogy bye-bye, te itt vagy. Pár perc gyaloglás után találtam egy mekit, és ott szerencsére útbaigazítottak. A UCT Med. Schoolban nagy szemekkel néztek rám, hogy bevállaltam ezt az utat.

A VB ideje alatt általános oktatási szünet volt az országban, szóval a kórházban csak az utolsó hetemen találkoztam orvostanhallgatókkal. Az első napomon 8 előtt pár perccel érkeztem. Az orvosi szobában csupa öltönyös ember, előtte fiatalabbak utcai ruhában, kabátban, oldalukon táska, nyakukban fonendoszkóp. Gondoltam ez csak vicc lehet, de amikor meglátták a táskámban a fehér ruhákat, ők is így éreztek. Lényeg, hogy ezentúl csak a hallgatót kellett reggelenként vinnem. Másnap újra sokk ért: az egyik szakorvos egy Bafana Bafanás (a nemzeti foci válogatott neve) melegítőben jött dolgozni, a nővérekkel és a dolgozók nagy részével egyetemben. Na, gondoltam, megint valamit rosszul csinálok az öltözködéssel, de kiderült, hogy „Bafana friday” volt, ami azt teszi, hogy péntekenként a VB alatt az ország elnöke arra biztatott mindenkit, hogy vegyen sárga-zöld ruhát függetlenül attól, hogy hentes vagy miniszter. A kórház felszereltsége olyasmi, mint itthon, csak még mindent kézzel írnak, indigós papírra, de ezt is meg lehet szokni. A másik különbség, hogy gyakorlatiasan oktattak, mindent csinálhattam, sokszor még kérnem sem kellett. A munka mellett nem hagyhattam ki a város- és országjárást sem, és mondanom sem kell, hogy általában a meccseket sem otthon néztem. Egyet láttam élőben, mégpedig a spanyol-portugál negyeddöntőt. A stadion gyönyörű, de egy fél hadsereg ki volt vezényelve, még a jegyet is rendőrök szedték. A hangulat fantasztikus volt, a vuvuzelák sem olyan idegesítőek, mint TV-n keresztül. Sok-sok helyen voltam: bejártam a Fok-félszigetet, álltam a Jóreménység fokán, gyalog túráztam fel a híres fokvárosi Tábla-hegyre, ami 1000 méternél is magasabb, katamaránoztam a fokvárosi öbölben, szafarizni voltam, ahol láttam az „afrikai big5”-ot, a legnagyobb vadakat: elefántot, oroszlánt, bölényt, orrszarvút, leopárdot. Jártam a hatalmas nyomornegyedek egyikében, de itt most csak a legizgalmasabb kalandomat osztanám meg Veletek.

Reggel 6kor indultunk Gaansbaaiba. Pont 2 óra alatt értünk oda, kevés reggeli és kávé, 1 Cerucal, és kilenckor már egy hajón voltunk, amivel a nagy fehér cápákat mentünk nézni 21-en, plusz az ötfős személyzet. 15-20 perc alatt értünk a fókaszigethez, ahova előszeretettel jönnek a cápák. A gyomrom nem volt 100%, mivel még nem voltam motoros hajóval tengeren, de bírtam. Mikor megérkeztünk, lehorgonyoztunk, és már csak várni kellett. Kb. 10 perc múlva már egy 4m-es fehér cápa úszkált mellettünk. Átöltöztünk búvárruhába, míg betették a vízbe a ketrecet. Egyszerre 5 ember fért be, egyenesen a hajó oldaláról kellett bemászni és ránk akasztottak egy ólomövet is, hogyha üvöltenek, hogy közel van a cápa, merüljünk le és nézzük. Véres májjal és csalihaldarabokkal csalogatták őket oda. Mikor beugrottam, rögtön éreztem, hogy irtó hideg a víz, 12-13 fokos lehetett, úgyhogy tényleg nagyon vacogtam. Az idő is borús volt, ráadásul kint sem volt melegebb. Kb. 20 percet voltam bent, és láttam is párszor a cápát, lemerüléskor nagyon is közelről. Nem volt annyira ijesztő, mert csak a hidegre tudtam koncentrálni, és állítólag élettelennek látják a ketrecet meg benne minket is, szóval ez megnyugtatott. Azt mondták, hogy a csalit sem feltétlenül enné meg, mivel csak hetente egyszer esznek, de kíváncsiak. Nagyjából délután 1-ig voltunk a tengeren, aztán ebéd közben megnéztük a felvételt, amit a hajón készítettek. Habár egy hónapra itt hagytam a Balatont, a kánikulát, Európát az afrikai télért, annak minden kellékével, az éjszakai zúgó hősugárzóval, ezt egy másodpercig sem bántam meg. Minden percét élveztem. Mondhatjátok, hogy az “afrikai álomban” jártam, de kezdésnek fantasztikus élmény volt.

(és ha kicsit részletesebben olvasnátok még a történtekről, ottani gondolataimról: http://fokvaros2010.blogspot.com )

Györgyi Zoltán 2010., saját szervezés